Kinézzük az éttermet. Jókat írnak róla a neten. A szállástól biciklivel mindössze tíz perc és menü is van, jó áron tizenegytől háromig. Remek randiprogramnak tűnik! A tekerés valóban tíz perc, simán megtaláljuk, a GPS odavezet. Közben jólesik nézegetni a házakat, üzleteket, figyelni a kalapomra, hogy le ne kapja a fejemről a lendület.
Odaérünk. Sokan vannak, jóízűen esznek, ráadásul a legjobb asztal pont üres. A ventilátor éppen oda fújja a hűsítő vízpermetet. Mintha ez a csúcs hely csak ránk várna! Boldogan ülünk le a kiszemelt székekre és kortyolunk egyet az odakészített, hideg szódából.
Kihozzák a levest. Óriási tálban érkezik, amelyből annyit szedsz, amennyit csak akarsz. Mintha gyereknap kenne!
-"Nálunk szabad szedés van"- mondja a pincér kedvesen.
-"És az igaz, amit az előbb láttam kiírva, hogy addig nem hozzák ki a második fogást, amíg minden levest meg nem ettünk?"- ijeszt rám a férjem, hiszen a felkínált mennyiséget szemmel láthatóan esélytelen lenne elfogyasztanunk. Hamar leesik, hogy a kérdést poénnak szánja. Szeretem, amikor így vicceskedik. Ebből látom, hogy ő is biztonságban és jól érzi magát.
A leves, a pörkölt, a kovászos ubi, a hűs ital, a férjem társasága, a többi vendég jelenléte, mind, mind jól esik a lelkemnek, a testemnek. S hogy, hogy nem, még egy fekete-fehér cica is mellénk szegődik, aki hempergőzéssel köszöni meg a simogatást. Itt még az állatasszisztált terápia is adott! Csoda ez a hely!
Ebben a történetben valahogy minden klappol. Nincs benne nem várt fordulat, szerencsétlen baleset, kibogozhatatlan érzelmi szál, megoldhatatlan konfliktus, elgyászolni való veszteség. Egyszerűen csak elterveztük és megvalósítottuk. És közben ment minden, békésen, kiegyensúlyozottan. Örültünk, mozogtunk, jóllaktunk, ellazultunk. Ritka az ilyen manapság. Az elmúlt tizenegy évben, ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy a szálak összegabalyodnak. Hogy bármerre indulunk, úgysem oda lyukadunk ki, ahova szerettünk volna. Hogy minden igyekezetünk ellenére gyermek helyett csak az üres bölcsőt nézzük kisírt szemekkel.
De vannak napok, órák, események, amelyek üdítő kivételek. Ilyen az a mai is. Amikor simán mennek a dolgok. Amikor a számításaink úgy alakulnak, ahogy szerettük volna. Amikor nincs dráma, nincs kudarcba fulladás. Azt hiszem, hálás lehetek a sok-sok füstbe ment tervért.
Talán éppen a gyermektelenség hosszantartó traumája tanított meg arra, hogy tudjam értékelni az életet. Nemcsak a nagy sikereket, a látványos eredményeket, hanem az apró örömöket is. Hogy tudjak hálát adni a nyugodt, kiegyensúlyozott pillanatokért. Hogy tudjak töltődni ezekből a kegyelmi tapasztalatokból. Tudjam őrizni, tovább vinni magammal ezeket az élet adta kincseket, mint meleg köveket a kézben télvíz idején.
Comments